Szénási Miklós – Heller Zsolt: Erre jöttünk; Gólya György képeivel
Déli sor, István út. Az olyan, hazánk minden táján oly nagy biztonsággal szorongatott, poétikai szempontból is már-már túlreprezentált Debrecen-képek mellett, mint a Nagytemplom, a Debreceni Református Kollégium vagy akár a Csokonai Színház, az említett fogalmak, utcanevek sejtelmesen eltörpülnek, a nem itt élő beavatatlanok számára nem hordoznak tartalmat, sőt talán még az itt élők egy része sem érzi beszédesnek e neveket. A 2020-ban megjelenő Erre jöttünk című kötetben Szénási Miklós és Heller Zsolt költőpárosa a fotográfus Gólya György személyével kiegészülve azonban egyenrangú félként kapcsolódik be egy messzi évekre visszanyúló, nosztalgikus asszociációfolyamba, mely során tanúi lehetünk a világ szeme elől eltakart Debrecen-szeletek emlékekből potenciális mnemotoposzokká formálódásának.
A művek több ízben is magukon viselik a város nyomát: a kötet alcímén (Debrecen 21. századi versekben) és a szövegek általi lokalizáción túl az alkotók is szervesen kapcsolódnak a megszólaltatott térhez: a debreceni származású, lapszerkesztő-újságíró Szénási Miklós és a szintén debreceni születésű esszéista-folkloresztéta Heller Zsolt (kinek neve elválaszthatatlan a – jelen kötetükben is jelentékeny szerepet kapó – Debreceni Zsidónegyed Kulturális és Oktatási Központtól, annak létrehozásától és üzemeltetésétől), valamint a Debrecenben élő, a várost képek útján megörökítő Gólya György sokrétű, múltból merítő élményanyaga és sajátos, érzelemgazdag nézőpontja egymást nem túlharsogva, hanem előzékenyen kiegészítve vázol fel egy-egy életnyi kézzel fogható, eufemizálatlan teret.
Erre jöttünk, közli a borító hetykén, szinte vállvonogatva. De olyannyira erre, hogy az (újra?) ittlét bizalmas gesztusaként fotel-kényelmű közelségben egymás mellé kuporodtak a gondolataink (az egyik bőrhuzatán lévő ráncok az egyetlen jelei annak, hogy talán megfért benne egy élet). Az erre jövés látszólagos spontaneitása azonban azt is magában foglalja, hogy nemcsak az ideszületés minden egyéb helyhez kötöttség fölé rendelt, indirekt és megmásíthatatlan tényszerűsége fűz minket Debrecenhez, hanem az eredendőséget felülíró szándékoltság: magunk választottuk az irányt, és ha már itt vagyunk, megpihenhetünk, kicsit rendszerezhetjük a gondolatainkat és elidőzhetünk az emlékezés, mesélés társas aktusában.
A szövegek szerveződése is ezt a nosztalgiafolyam-jelleget erősíti, a versek cím nélkül csordulnak tovább oldalról oldalra, és csupán a tipográfia változása, a grammatikának látványosabban alárendelődő, a mondatok kezdetét és központozását feszesebben jelölő normál betűszedés lazább szerkezetre és kurzivált karakterekre módosulása jelzi a szerzőpáros emlékdialógusának vékony határvonalait. Gólya György fotói önálló életet élnek ugyan, mégis szervesen illeszkednek a regény térpoétikájába – reagálnak a szövegekre, kitágítják a felidézett Debrecen-részletek alapján terelgetett értelmezői horizontot, és egyfajta vizuális emlékprojekcióként ütnek meg egy a lírai alanyokkal konszonáns hangot.
A költemények meg sem próbálják leporolni a közismert Debrecen-toposzokat, helyette a kollektív emlékezetet egy olyan, szubjektum felől araszoló perspektívából közelítik meg, ami alapjában kérdőjelezi meg a kollektívát, annak valódi, bevonható összetételét. Az emlékezetterek nem a popularitásuk vagy éppen névtelenségük általi kuriozitásuk miatt közérdeklődés tárgyát képző utcákban, hanem a személyes érzésekben, a térbeliség felől értelmezett múlthoz való viszonyban képződnek meg, és az emlékezés mint konstruktív (újra)alkotói folyamat mutatkozik meg a dialogizáló alkotásokban.
A tér és emlékezet narratív keretén belül elmélkedő normál betűszedés (Szénási Miklós) és kurziválás (Heller Zsolt) hangjai több aspektusból is jellegzetesen széttartóak. Bár egyik alkotó sem egy hirdetőoszlopokról csalogató, spektákulum-Debrecent láttat, Szénásinál mégis nagyobb hangsúlyt kap az eszményítés hiánya: nem új látványépületekkel kérked, és látszólag nem is sóvárog azok létrehozása után, hanem a régiek által hagyott űr alpaján képződött narratív keretet szólaltatja meg: „Nézd, int az apja, ott / a Demke, a szülőotthon állt. / A helyén szakadt sebet / innen takarják a fák” (9). Nyitószövege (8–9.) szemléletes példája annak, hogy a térben gyökerező, tárgyias emlékektől az évekkel későbbi felidézés distanciájával a lírai alany miféle értelmezési mechanizmusok útján jut el a mögöttes tartalmak tudatosításáig, a mögénézés tudatos térpoétikájáig. A „Déli sor meg az István út” találkozásától indul el, majd felidéződnek a térbe ágyazódó lakosok („Sötétben siettek haza a munkásnők,”), végül pedig az emberekhez köthető viselkedésmintázatok gyermeki nézőpontból befogadhatatlan, így az emlékezés során átértelmezett, felnőttként utólagos narratívából szemlélt szociokulturális jelenségei: „részeg volt az egész keleti blokk / húsvétkor. (Meg szombat este és bármikor.) / Gyerekként csak azt láttam, / hogy a férfiak csak biciklit tolnak / és erősen markolják a kormányt”. Aktuális lírai alanyunk a logikusan egymásra épülő képzettársításokban szinte már introspekciós technikával értelmezi a saját emlékeit, reflektál rájuk és a megszólaltatott múlt egymástól korosztályokra szeparált, ám temporális értelemben véve egymásba kapcsolódó én-identitásaira. Olykor egy fotóról visszaköszönő gyermeki én vizuálisan megragadható ismérvei idézik fel a régmúlt kortüneteit (házilag nyírott haj, műszálas ruhák, olcsó regények, farmotoros buszok, lelkes, rossz zenék – 15.), máskor a fiatalkor grundozásai (20.), a szerelmi légyottok kipárolgását felfogó szobafalak (30.) határolnak körül egy-egy életszakaszt.
Heller Zsolt szövegeiben már nagyobb hangsúlyt kap a kollektív emlékezeti sémák levetkőzhetetlensége, a múltat, az ősök emlékét visszhangzó terek pedig kivédhetetlenül hiperkonnektálttá teszik a környezet és a befogadó viszonyát, a tér- és (felmenőket idéző) önreflexió kéz a kézben járnak. „sokszor békétlenül állunk a világgal szemben, / pedig az olyan szépen van kitalálva. / legyen az a hely bárhol akár itt, a Pásti utcában. / szeretted ezt a helyet. / szeretted, mert benne volt a gyerekkorod, / benne a felnőtté válás minden apró pillanata, / azzal az üzenettel, amit nagyszüleink ránk hagytak” (16.) – olvashatjuk a kurzív versmondatokat, melyek optimizmusából kihangzik egyfajta keserédes öngyőzködés, az emlékezés örökségül kapott implicit kötelességének tudata.
A kötet egyik legerősebb motivikus eleme a zsidóságból mint témavonulatból is következő, épített terekhez kötődő transzcendenciaértelmezés. Míg Szénásinál a húsvét levetkőzi transzcendens többletét, és belesüpped az utcákra tóduló, részeg szombatokká váló mindennapok sorába (8.), addig Hellernél „majd ha a zsinagóga elkészül, / akkor, akkor lesznek szépek az ünnepek” (10.). Ahogy a kötet egészében, úgy a két szólam itt is reagál egymásra, ám ki is oltja egymást: a mesterséges térelemtől várt változás képzete magában hordozza a kimondatlan tényt, hogy a tartalmatlanná vált, borszagú húsvét egy épület felépülésétől nem fogja visszanyerni régi pompáját, ha az emberek lelkében nincs igény a szakralitásra. A panteonizáció ezen gesztusa, a kollektív emlékezet tudatos megképzésének mint egyfajta megtartó erőnek a jelensége tetten érhető Heller szavaiban, ahogy a múlthoz képest a jövőbe hidat képző, imaginárius tér iránti igény is. Hatásosan alkalmazott fordulat azonban Hellertől, hogy az elkészülő zsinagóga végül mégis levetkőzi elsődleges, e világon túlmutató kapocsfunkcióját, és a gondolatsor végére egyszerűnek ható, ám mégis kompakt, a szakralitás atya–gyermek képzetét, a családi felmenőkhöz, múlthoz való ragaszkodást, az ősök szellemének és szándékának továbbéltetését egyaránt magába sűrítő otthon képévé szelídül: „nem maradt másunk, csak a templomunk, ahova hazajárunk / mint gyermek a szülejéhez” (40.)
Gólya György fotói sarokba szorítják a térdestrukcióért felelős időt – nem egy másodlagos, a szövegek puszta árnyalását szolgáló, illusztráló szólamként illeszkednek a kötet korpuszának egészébe, hanem témájukat tekintve Szénási és Heller írásaival egynemű, mégis markánsan önálló hangot megütő, a kötetben érintett helyekről saját nézőpontból megnyilatkozó produktumokról van szó. Ahogyan az a nosztalgiázó, rég nem találkozó barátok esetében történni szokott, az emléktörmelékek összehabarcsolódása egy egyre élesebb kontúrú Debrecen-képet körvonalaz, a párhuzamosan haladó, olykor egymás útját keresztező perspektívák enjambement-ként csuszamlanak át egymásba, a gondolatok a mediális váltások ellenére is szinte alliterálnak. Szemléletes példa erre a 12–14. oldal háromszólamúsága: Szénási soraiban a generációs és/vagy önértelmezési szakadék játszótérré materializálódik („Ott szakadt ketté a világ, azon a játszótéren. / A piacon, ahol hideg csirkék feküdtek a pulton. / Harmadik után? Vagy mikor esni kezdett az eső, / és nem akartál futni előle?”, 12.), és elénk tárja az eső rezignált képét, mely elől már futni sem akarunk – ezt a képzetet fűzi tovább Gólya, akinek a Szénási művét követő fotója háttérben felsejlő emeletes háztömbök sziluettjeit egy esőáztatta, homályos ablakon keresztül szemléljük, s végül Heller akkordja az eső utóéletét, a száradási folyamatot terjeszti ki a fizikairól a lelki síkra („száradnak, mint múltunk mosott rongyai”, 14). Az egymásból táplálkozó, szinte egymást hergelő líraiság mindhárom alkotót egy kollektíva prózaian epizodikus részeivé alakítják, mintegy analogizálva ezzel a kötet egészén végigvonuló emlékezethelyek működési elvét, felfedve a kollektíva, a „debreceniség” épülésének folyamatát.
„Imbolyog a ház, akár / a romlás küszöbén / rogyadozó Trója, / ahogy fordul a föld” (42.) – olvashatjuk a kötet normál szedésű záró versében, de akármennyire is imbolyog a ház, akármennyire is pusztult el Trója, mégis „Volt néhány pillanat, / amiről azt remélted, mindig veled marad” (12.). A megörökített emlékezés konzerváló képességének diadala elvitathatatlan, befogadóként pedig Szénási, Heller és Gólya jóvoltából valódi városnéző séta helyett mi is a fotelünk kényelméből ismerhetünk meg egy fekete-fehérben megelevenedő, régmúlt, mégis a mába visszhangzó Debrecen-arcot: a tétnélküliség hitelességével, hisz mi éppen csak erre jöttünk.
Szénási Miklós – Heller Zsolt: Erre jöttünk. Debrecen 21. századi versekben, Gólya György képeivel, Rexpo Nyomda, Debrecen, 2020.
Hozzászólások